Történt ma, hogy nagy családi összejövetel volt egy kedves rokon 90. születésnapja alkalmából. Sok unoka, sok dédunoka, de a mieink voltak most a legkisebbek. Nem kellett tehát sokat várni és előkerült valaki, aki sok szeretettel szerette volna nekünk ajándékozni a már általuk kiselejtezett 30 centis csodarobotot, valamint egy kis nemistudommit... (kormányos, mini képernyős, sok gombos, mindenféle hangot kiadni képes izét). Én nem voltam a közelben, a nagyszülőket kérdezték, akik már ismerik a "dilimet" így mondták, hogy engem kell megkérdezni... :p Én meg mondtam, hogy nagyon szépen köszönjük, de nem. Nagy kerek szemekkel néz rám A. Most akkor vegye el a gyerektől?? Nem játszhat ilyennel??? De játszhat ilyennel és isten ments hogy kivegye a gyerek kezéből mit épp most adott neki oda - csak épp nem fogjuk hazavinni. Döbbent csönd én már fáradt vagyok hosszas magyarázkodásba kezdeni, pedig talán annyi is elég lett volna, hogy még kicsi hozzá (de tényleg, mi a cart játsszon egy 3 éves egy robottal??? vagy egy kormányos izébizével gombokkal azon felül hogy össze-vissza nyomkodja meg tekergeti a kormányt... tud vele játszani?? nem. Akar vele? Persze. Most akkor én legyek otthon a genya aki elveszi és majd 5 év múlva visszaadja? Nemár. Nézzem ahogy kalapácsnak használja a robotot..? De ez máris túl hosszú magyarázat lett volna én meg már igazán fáradt voltam a melegtől és a nehezedő pocakomtól, így szép csendesen arrébb ballagtam, miután a hozzám intézett kérdésre válaszoltam.
A-ban nyilvánvalóan sok kérdés maradt, amit apósom válaszolt meg. Mer a waldorf.. ezt vették most a fejükbe... azt hiszik ezen múlik... stb stb. csak foszlányokat hallottam a 30-40 perces eszmecseréből, de ez is bőven elég volt, hogy elöntse az agyam... egyrészt NEM olvasott utána, ill. de, weben talált ilyen-olyan oldalakon elolvasta hogy micsoda egy rémület ez az egész, vallási fanatikusok olvasztótégelye, ahol agymossák a gyerekeket, nem tanulnak közben semmit és semmi nem lesz belőlük. Igazából gyengébb képességű gyerekeknek való ahol a mi gyerekeinkkel az történik, ami a kutató házaspár gyerekeivel, akik a majmokat szerették volna fejleszteni és együtt nevelték a saját gyerekeikkel, de a vége az lett, hogy a gyerekeik lettek olyanok, mint a majmok... stb. stb.
Nem volt soha egyetlen waldorf óvodában vagy iskolában sem, hogy lássa a saját szemével, milyen gyerekek járnak oda, hogyan, milyen módszerrel, mit tanulnak, milyenek a tanárok, vagy milyen a többi szülő. De mert egyszer szánt rá 3 vagy 4 órát és utánaolvasott ő már mindent tud az egészről, amit tudni érdemes egyáltalán - mert, ahogy egyszer kifejtette, ő többet erről az egészről nem is AKAR tudni. Ja, az más.
No ezen a vonalon jó sokáig tudtam - és tudom bármikor :p - pörgetni magam, de kicsit lehiggadva, igyekeztem a másik oldalról is megvizsgálni a dolgot. A szülő szemszögéből, amikoris a saját gyereke is szülővé válik. Amikor rááldoztam az életemből 20-25 évet, hogy felelősségteljesen döntsek, mi a legjobb az én gyerekemnek - hova menjen iskolába, milyen pálya felé terelgessem, ahol jól boldogul és nem lesznek kudarcélményei (most azt, hogy ez mennyire helyes vagy helytelen szerintem, azt nem fejtem ki, majd egy másik bejegyzés alkalmával talán), milyen értékrendet közvetítsek felé, arra tanítsam-e, hogy mindig segítsen másokat, vagy arra, hogy hegyes könyökkel jobban boldogul és gátlások nélkül taposson el bárkit, akár engem is, ha attól ő előrébb jut... elkezd nőni ez a gyermek és lassan felnőttkorba ér. De továbbra is sokszor fordul hozzánk (ha jól csináltuk amit csináltunk akkor azért nem TÚL sokszor, de bármikor, amikor szükségét érzi), megbeszéli velünk, hogy milyen problémái vannak, ő milyen megoldást lát és kikéri a véleményünket, tanácsot kér. Aztán mivel egyre különbözőképp gondolkozunk - hiszen változik a kor, változnak a körülmények és mégiscsak egy generáció elválaszt minket, máshogy oldanánk meg ugyanazt a problémát vagy más választ adnánk ugyanarra a kérdésre - egy idő után tanácsot már nem kér. A véleményünkre még kiváncsi, de inkább megerősítésre vár, esetleg arra, hogy valami végzetes szarvashibára felhívjuk a figyelmét. És itt jön a neheze. Van, hogy látjuk - azaz mi úgy látjuk - hogy amit tesz, vagy tenni akar/fog az nem jó. Legalábbis mi nem így döntenénk, nem így választanánk, nem ezt válaszolnánk. És ezt finoman, vagy durván - attól függően melyiktől várjuk a nagyobb hatást - a tudomására hozzuk. Igenám, csak ő nem kérte ki ezúttal a tanácsunkat és meghallgatja ugyan a véleményünket, de ő nem érzi továbbra sem szarvashibának a dolgot, úgy gondolja egyszerűen másképp gondolkozunk valamiről.
Mit érezhet ilyenkor a szülő?
Csalódottságot? hogy bár "ráment" 20-25 éve, a gyereke mégsem úgy gondolkozik mint ő, valamit nem sikerült átadni... mit ronthattam el?? ÉN RONTOTTAM EL VALAMIT??? (Üzenem (előre, magamnak is, hátha visszaolvasom): nem! ;) )
Tehetetlenséget? hogy bár látja, hogy valamit rosszul dönt a "gyerek", de nem tudja megakadályozni az előre láthatóan bekövetkező kudarcélménytől. Ami biztosan be fog következni. Biztosan be fog következni..??
Bizonytalanságot? Hogy OK, adjunk a dolognak 0,01% esélyt... mondjuk, hogy mégis jó döntés... akkor én rosszul döntöttem volna ugyanebben a helyzetben??? Nem. De adott problémának nem mindig csak 1 jó megoldása van.
Mi az amit szintén érezhetne, akár..?
Örömöt, büszkeséget, amiért a "gyerek" immár igazi felnőtt, önállóan hoz döntéseket és épp azt teszi amit mi tettünk szülőként (igen, lehet hogy másképp, de mint mondtam, több jó megoldás is létezik): mérlegel, megfontol minden lehetőséget, meghallgat sok véleményt, végül úgy dönt, ahogy szerinte a gyerekének a legjobb. Nem úgy, ahogy a szülei várják, hogy döntsön, hanem úgy, ahogy szerinte a gyerekének a legjobb. Nem úgy, amit a mainstream diktál, hanem úgy, ahogy szerinte a gyerekének a legjobb. Nem úgy, amit a média sugall, hanem úgy, ahogy szerinte a gyerekének a legjobb. Mert szeretne ugyanúgy mindent megtenni a gyerekéért, ahogy annak idején az ő szülei is mindent megtettek érte.
A kedves szülő, ezen a ponton vállonveregetheti saját magát, hiszen a gyereke szintén szülővé vált, épp olyan jó szülővé, mint amilyen ő is! Csak ezt el kéne fogadni, hogy a gyerek, már nem gyerek... továbbra is az ő gyereke, de elsősorban most már szülő és csak utána gyerek.. valakiért felelősséggel tartozik, és Ő AZ, AKI felelősséggel tartozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése